Az ország legmagasabb pontját nem kell senkinek bemutatni. Talán egy szempontból mégis: a Mátra tetejét 700-1000 méteres tengerszint feletti magasságban 170 évnél idősebb bükkerdők koronázzák – pontosabban azok maradványai. A hegy északi lejtőjén a Kékes Erdőrezervátumban található Magyarország egyetlen igazi őserdeje. Apró töredék ugyan a Kárpátok határokon túl fekvő, több ezer hektáros vadonjaihoz képest, de mint a természetes erdődinamika által alakított élőhely, mégis minden elemében azonos azokkal; körülnézni benne páratlan élmény.

A Mátra legmagasabban fekvő idős, 170 évnél korosabb fákból álló erdei a Kékes-tető környékén több szétszórt erdőrészletben találhatók. Néhány állomány a Kékes csúcsától délre, délkeletre a tetőn található, de az idős folt meghatározó része az északi oldalon, félhold alakban követi a meredek, sziklás letöréseket. Nagyrészt bükkösök, kisebb részben tölgyesek és sziklaerdők, amelyek összesen 80 hektárt tesznek ki. Védett, nem védett és fokozottan védett erdőrészletek egyaránt vannak közöttük. A Kékestető településrész belterületét leszámítva a Natura 2000 hálózathoz tartoznak. A tető közelében és a délre néző lejtőkön az örökerdő- és a vágásos üzemmód szerint történik a kezelésük; míg az északi oldal idős állományai faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódban vannak. Az itt létrehozott Kékes Erdőrezervátum magterülete 54,8 hektár, amihez további 88 hektár védőzóna tartozik (utóbbi részben fiatalabb erdőkből áll).

A Kékes erdeinek nagy része vadonként, őserdőszerű állapotban maradt egészen a 19. századig. 1840 és 1918 között az erdőség a grófi Károlyi család uradalmához tartozott. Bár Parád környékén az üveggyártás sok fát igényelt, a magasabban fekvő, gyalogszerrel alig járható, sziklás terepen lévő vadonok elsősorban vadászati célokat szolgáltak. A grófi vadaskertet ekkoriban sodronykerítés is védte a Kékes felől. Az 1930-as évektől kezdve a turizmus beindulásával a Mátra népszerű természetjáró és télisport-központtá vált, ugyanakkor az északi oldal erdeinek viszonylagos háborítatlansága a II. világháború végéig fennmaradt. Ekkortól kezdődően az őserdő területének túlnyomó része az ország újjáépítésének és az erőltetett iparosításnak esett áldozatul, leszámítva a Kékes-tető és az északi letörés legmeredekebb sziklás oldalának állományait. A megmaradt tömböt 1959-ben nyilvánították védetté, amikor még több mint 400 hektárnyi őserdő fedte a Kékes tetejét. Sajnos a védettséget 1976-ban feloldották, és az újabb véghasználatok során az őserdő a mai töredékére zsugorodott. Czájlik Péter erdész hátterű civil természetvédő, kutató nevéhez fűződik az őserdő-maradvány értékeinek felismerése. Ugyancsak ő tett javaslatot a helyszín erdőrezervátummá nyilvánítására 1990-ben, ami végül 2000-ben valósulhatott meg.

Az erdőrezervátumon kívüli, többi idős erdőtöredék is figyelemre méltó, amelyek például a Kékestető különféle építményei körül is láthatók. A tömegturizmus e zsúfolt, mégis elhanyagoltnak ható helyszínén talán kevesen gondolnak arra, hogy az ország legtovább megmaradt őserdejének maradványait látják a rozsdásodó tornyok, emlékművek, büfésorok, irtások, parkolók és a szélrózsa minden irányába futó gyalogutak, sétányok bizarr hegytetői összevisszaságában.