Az Északi-középhegység a Kárpátok része. Közép-Európa e hatalmas, földrajzi és kulturális arculatát meghatározó hegylánca ma is az összefüggő vadonok birodalma; szöges ellentéte a vele szomszédos kultúrtájaknak. Bár az igazi, rengeteg erdőkkel borított zord kárpáti hegyvonulatok a mai országhatárokon kívül esnek, azok hangulata némileg átszűrődik a Börzsönybe, a Bükkbe, a Zempléni-hegységbe, vagy akár az olyan kisebb tájaira is, mint amilyen a Karancs.

A zúgó fenyvesekről ismert Kárpátok nagy részével ellentétben nálunk kizárólag lombos fafajokból áll a természetes erdőtakaró. Főként cseres-tölgyesekből; a hegyekre jellemzőbb üde gyertyános-kocsánytalan tölgyesekkel és bükkösökkel a magasabb térszíneken találkozhatunk. A hegyvidékek délre néző lejtőin megjelennek a melegkedvelő tölgyesek és molyhostölgyes bokorerdők. A különféle erdőtípusok más-más változatait láthatjuk a Visegrádi-hegységtől a Zemplénig – az eltéréseket a kőzetek és a helyi klíma különbségei egyaránt magyarázzák. A Dunától a Tiszáig húzódó hegyvidék a múltban szinte összefüggő erdő volt, amelyet csak a mellékfolyók, mint a Hernád vagy a Sajó völgyei szakítottak meg. Az erdőtakaró napjainkban már sok helyen szakadozottabb, a helyén legelőket, szántókat, szőlőket és településeket találunk; de az Északi-hegyvidék még mindig az egyik leginkább erdősült nagytájunk.

A hazai ökoszisztémák elemzése alapján a jó természetességi állapotú, őshonos fafajú erdők legmagasabb, 60% feletti arányát az Aggteleki-karszton találjuk. A Börzsönyben, a Mátrában és a Bükkben az arány csupán 40-60% között van.

Az erdők kezelői zömmel állami erdőgazdaságok. Kisebb részüket a Duna-Ipoly, a Bükki és az Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóságok kezelik; mellettük találhatók magán, illetve közösségi tulajdonú erdők is. A gazdag történeti hagyományokkal is rendelkező magánerdő-gazdálkodásnak különösen a Zemplénben vannak előremutató példái. Az itteni gazdák közül többen a folyamatos erdőborítás melletti szálaló (örökerdő-) gazdálkodás legjobb hazai példáit adják.