A Dunántúli-középhegység az ország központi részén végighúzódó tájegység, amely elválasztja egymástól a két alföldünket, és teljes egészében a határainkon belül található. A Balaton nyugati végétől a fővárosig és csaknem a Dunakanyarig egymástól nagyon eltérő karakterű tájak tarka összessége jellemzi. Súlypontja a 700 m fölé magasodó Bakony, ahol az ország egyik legnagyobb kiterjedésű üde erdők alkotta zónája található – gyertyános-tölgyesek és bükkösök párás, nyugat-balkáni hegyeket idéző világa. A tőle nyugatra, délre és keletre elterülő alacsonyabb hegységeket a szárazabb és melegebb klimatikus hatások nyomán inkább cseresek és molyhos tölgyesek uralják, de a mélyebb völgyekben és a magasabb tetőkön itt is megjelennek az üde erdők – gondoljunk akár a Keszthelyi-hegységre, akár a Gerecsére, vagy a Budai-hegységre.

A jó természetességű, őshonos fafajú erdők meghatározó aránya az ország nagytájai közül itt a leginkább jellemző – a Keszthelyi-hegységtől a Pilisig 60% feletti arányban fordulnak elő. A hegyek lábánál és a beékelődő medencékben, illetve a Velencei-hegységben már gyengébb az erdők természetességi állapota.

Az erdők kezelői zömmel állami erdőgazdaságok. Az állami erdők egy kisebb részét kezelik a Duna–Ipoly és a Balaton-felvidéki Nemzeti Park igazgatóságok, de mellettük találhatók magán-, illetve közösségi tulajdonú erdők is. A magán-erdőgazdaságok között kiemelt figyelmet érdemel a zánkai Bálint-hegyi Erdőbirtokossági Társulat, ahol igen száraz cseres-tölgyes termőhelyen szálaló erdőgazdálkodás folyik, évtizedek óta.