A Dunántúli-dombság sokarcú táj, amely teljes egészében az országhatárokon belül terül el. A meghatározó dombvidékek mellett nagy folyókat kísérő síkságokkal és olyan alacsonyabb hegyekkel is találkozhatunk itt, mint amilyen a Mecsek vagy a Villányi-hegység. Természetföldrajzi szempontból a táj talán legjellegzetesebb ismérve a klímája. Az országban errefelé érvényesülnek leginkább az atlanti és földközi-tengeri (illír) hatások egyszerre, ami a növényzet fajösszetételében – például az örökzöld cserjefajok számosságában – is jól tükröződik.

A természetes klímaregionális növénytakarót ábrázoló térképek a Dunántúli-dombságot a Balaton, a Dráva és a Duna között húzódó nagy, kompakt, összefüggő cseres-tölgyes zónának mutatják. A tájegység „tetejét”, a Mecsek és a Zselic magasabb dombhátait már üde erdők – gyertyános-tölgyesek és bükkösök – borítják. A cseres-tölgyes fedte központi területhez a Balaton medencéjét nyugatról lezáró Kelet-zalai-dombvidék csatlakozik, ahol már az alacsonyabb térszíneken is üde gyertyán- és bükkelegyes erdők tenyésznek. Külső-Somogyban, a Mezőföld irányában molyhos tölgyesek fedték – és részben fedik ma is – a lejtőket. Száraz tölgyesekkel jellemzően még a Nyugati-Mecsek és a Villányi-hegység déli lejtőin találkozhatunk.

Az ország területének valamivel több mint 10%-át kitevő tájat jobban megkímélték a történelem viharai, mint például az ilyen szempontból hányatottabb sorsú Alföldet, ám a mezőgazdasági hasznosítás itt is jócskán feldarabolta az erdőtakarót. Az erdősültség mintegy 25%. Összefüggő erdőkkel leginkább a Mecsekben találkozhatunk, kisebb mértékben a Zselicben.

A Dunántúli-dombság tájainak természetességi állapota a Nemzeti ökoszisztéma szolgáltatás-térképezés és értékelés (NÖSZTÉP) alapján szintén tükrözi a domborzati viszonyokat. A jó természetességű, őshonos fafajú erdők legnagyobb arányban a Mecsekben, a Zselicben és a Baranyai-Hegyháton találhatók, legkisebb arányban pedig a Balaton déli előterét képező Külső-Somogyban.