A debreceni Nagyerdő az Alföld egyik legjelentősebb, történelmi korokon át megőrzött erdőtömbje, ahol a legnagyobb kiterjedésben maradtak meg idős állományrészek. 1939. október 10-én a Nagyerdő északkeleti sarkában, 31 hektáron jött létre Magyarország első védett területe. A város szomszédsága azonban nem csak az erdő fennmaradását biztosította. Sajnos annak romlásához is hozzájárult, különösen a beépítésekkel, szennyezéssel, talajvízszint-csökkentéssel. Mindezek ellenére a matuzsálemi korú tölgyek otthona töredékes formában is aránylag kiterjedt, értékes, fajgazdag erdei élőhely, amelyhez fogható nem sok maradt a síkvidékeinken.

A Nyírség nyugati szélén található Nagyerdő északról határolja Debrecent. Egy mára töredezetté vált, kiterjedt erdős táj része, amely egészen Hajdúhadházig húzódik. A városi erdő szívhez hasonló formájú tömbjének főként a középvonalában, az északi határának közelében maradtak meg 200 évet meghaladó korú fákból álló erdőrészletek (kisebb idős állományok a Nagyerdő déli sarkában is megtalálhatók). Az idős erdők sajnos nem alkotnak egybefüggő foltot – inkább vágásterületekkel, fiatalabb állományokkal elegyes mozaik szétszórtan fekvő darabjai. Összterületük mintegy 95 hektár. Az erdők 1425 óta a város kezelésében vannak. Sarjaztatás, legeltetés és köztes művelés is zajlott az erdőélések során, egészen a II. világháború utánig. Ugyanakkor az öreg fák egy részének kíméletét a debreceni polgárok mindig is fontosnak tartották („Nagy-” jelzőjét is valószínűleg a méretes tölgyfáiról kapta). A védett és Natura 2000 területen található erdő állami vagyonkezelésben van. Az erdőgazdálkodás üzemmódja valamennyi idős erdőrészlet esetében vágásos, aminek kizárólagos alkalmazása szakmai szempontból aligha van teljes összhangban a védelmi célokkal.

Az erdők többségét a kocsányos tölgy uralja. A tájtörténeti múltban gyöngyvirágos–tölgyesek, keményfa-ligeterdők és nyílt homoki tölgyesek egymásba alakuló, összetett élőhelye volt az erdőtömb. Mára a termőhelyi viszonyok megváltozása és az erdőgazdálkodás erősen átalakította az eredeti mintázatokat. A vágásterületekkel járó hagyományos erdőgazdálkodás rendkívül hátrányos az erdőklíma fenntartása szempontjából – különösen akkor, amikor a talajvíz szintje is vészesen megfogyatkozott a különféle mezőgazdasági és ipari tevékenységek következtében. A növény- és madárfajok egy része sajnos eltűnt a területről – utóbbiak közül kiemelhető a kék vércse, a barna kánya vagy a szalakóta.