Menu
Menu
Az Alföld a legnagyobb kiterjedésű, erdőkkel ugyanakkor a legmostohábban ellátott nagytájunk. Az egyetlen országrész, ahol a zárt erdőtakaró klimatikus okokból sok helyen hiányozhatott a régmúltban is. Ma a végtelen szántóföldek és faültetvények birodalma, ahol valódi erdőkkel többnyire csak apró szigetek formájában találkozhat az utazó.
A feltételezett természetes növényzetről készített térképek az Alföldet egy tarka, mozaikos tájként láttatják. A hegyvidékhez közelebb fekvő részein, mint amilyen a Nyírség vagy az Észak-Kiskunság, zárt erdők lehettek. Zömmel kocsányos tölgyesek, amelyek a szárazabb hegylábakon tatárjuharos–lösztölgyesekbe mentek át, a folyóvölgyek felé pedig a gyertyán jelent meg bennük, folytonos átmenetet képezve a keményfa-ligeterdők felé. A folyók partján már a füzekkel és nyárakkal elegyes puhafa-ligeterdők voltak jellemzők. A vizesélőhelyek a folyókon messze túl is rendkívül fontos részei voltak a tájnak – az időszakos elárasztás hatalmas területeket érintett évről-évre. Gemenc és Béda-Karapancsa a leginkább kiterjedt, igaz, erősen átalakított maradványa az erdők, mocsarak, lápok, nyílt vízfelületek egykori ártéri mozaikjának. Az Alföld legszárazabb részein – a magasabban fekvő homok- és löszhátakon – ugyanakkor felnyíló erdőssztyeppel vagy akár száraz gyepekkel lehetett találkozni.
Mindez a tájkép nagyon emlékeztet a Kárpátokon túl elterülő, Ázsia belsejéig húzódó sztyeppei övezetre – talán ezért is játszott olyan fontos szerepet a magyar honfoglalás célterületeként. A török hódoltság idején az Alföld túlnyomó része kiterjedt erdőirtások helyszíne volt. A későbbi évszázadok során is rohamosan fogytak az erdők a különféle mezőgazdasági tevékenységek térnyerésével párhuzamosan, illetve a folyószabályozások következtében, miközben a mozaikos tájhoz kapcsolódó különleges népi foglalkozások is sokáig fennmaradtak. Trianon után a fahiány enyhítésére megindultak az erdőtelepítések – ezek jelentős része az erdőtlen Nagyalföldön történt; sajnos zömmel idegenhonos fafajokkal, és gyakorta olyan termőhelyeken, ahol korábban nem erdő volt.
A jó természetességű őshonos fafajú erdők aránya az Alföldön a legalacsonyabb, ami azt jelenti, hogy a faültetvényeket és kultúrerdőket figyelmen kívül hagyva, kizárólag az őshonos fafajokból álló „igazi” erdőket vizsgálva is megállapítható, hogy azok döntő részben leromlott állapotúak.
Az erdők kezelői – ahogyan az országban mindenhol – az Alföldön is nagyobb részt állami erdőgazdaságok, de a nagytájak között itt a legjellemzőbb a magántulajdon, ami egyes vármegyékben közelíti, Szabolcs-Szatmár-Beregben meg is haladja az állami tulajdon arányát. Az állami erdők egy kisebb részét kezelik a Duna-Ipoly és a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóságok.
Az Alföld szentélyerdeit nehéz „egy levegővel” bejárni; 2-3 nap sem elegendő a hatalmas távolságok leküzdésére. A városi erdők – mint a debreceni Nagyerdő vagy a nyíregyházi Sóstói-erdő – könnyen megközelíthetők, de a tájban elszórt régi uradalmi erdők eléréséhez néha komoly logisztikára van szükség. A Nyírség távoli pontjain, az ukrán határ közelében lévő állományokat ki is kellett hagynom ezúttal a gyűjtésből – egy majdani bővebb válogatásban mindenképpen benne lesznek.
A változások, amelyeket a világban szeretnénk látni, csak mindannyiunk erőfeszítései révén valósulhatnak meg – együtt lehetséges.
