Menu
Menu
Létezik-e Magyarországon őserdő, ahol egyetlen fára sem emeltek fejszét az elmúlt évszázadokban? Láthatunk-e még erdőben 150-200 éves fákat? Ha igen, hol lehetnek? Hogyan működnek és miért értékesek
Ezekkel az erdőkkel – nevezzük szentélyerdőknek – egészen eltérő helyeken találkozhatunk. Vannak közöttük városszéli parkerdők, másokra meredek hegyoldalakon, szurdokvölgyekben vagy az Alföld távoli tanyavilágában bukkanhatunk rá.
Célunk az, hogy ráirányítsuk a figyelmet a még itt-ott megmaradt, idős fákból is álló, természetes működés elemeit mutató erdőmaradványokra. Esélyt kínálva ezzel arra, hogy leltárba vegyük, térképre tegyük, és megőrizzük őket. Ne történjen meg a hagyományos véghasználatuk; sőt, ha szükséges, célzott természetvédelmi kezelést kaphassanak.
Mindenkit biztatnánk emellett arra, hogy keresse fel, járja be, ismerje meg a hozzá legközelebb található szentélyerdő(ket). Ehhez nyújt segítséget weboldalunk.
A WWF Magyarország felkérésére egy erdészekből és ökológusokból álló munkacsoport dolgozta ki azokat az irányelveket, amelyek alapján azonosíthatók a természetvédelmi szempontból kiemelten értékes erdeink szerte az országban – melyek „legjeit” szentélyerdőknek is nevezhetjük.
A Nyugat-Dunántúl – akárcsak az Északi-középhegység, az Alföld vagy a Kisalföld – az országhatárokon átnyúló tájak hazánk területére eső részeiből áll össze. A Keleti-Alpokhoz tartozó Soproni- és Kőszegi-hegységek nyugati lejtői már Ausztriában vannak. Az Őrség dombjai hasonló tájakban folytatódnak, nemcsak Ausztria, hanem Szlovénia felé is.
A Dunántúli-dombság sokarcú táj, amely teljes egészében az országhatárokon belül terül el. A meghatározó dombvidékek mellett nagy folyókat kísérő síkságokkal és olyan alacsonyabb hegyekkel is találkozhatunk itt, mint amilyen a Mecsek vagy a Villányi-hegység. Természetföldrajzi szempontból a táj talán legjellegzetesebb ismérve a klímája.
A Kisalföld növényzetét egykor ártéri ligeterdők és erdőssztyeppek borították, amelyeket a csatlakozó dombvidékeken zárt erdők – tatárjuharos lösztölgyesek, cseres-tölgyesek – váltottak fel. Mára az eredeti növényzet nagymértékben visszaszorult; helyén főként szántók találhatók. Az erdők természetessége országos összehasonlításban is meglehetősen alacsony, ami a kultúrerdők – például akácosok és nemesnyárasok – magas arányának köszönhető.
A Dunántúli-középhegység az ország központi részén végighúzódó tájegység, amely elválasztja egymástól a két alföldünket, és teljes egészében a határainkon belül található. A Balaton nyugati végétől a fővárosig és csaknem a Dunakanyarig egymástól nagyon eltérő karakterű tájak tarka összessége jellemzi. Súlypontja a 700 m fölé magasodó Bakony, ahol az ország egyik legnagyobb kiterjedésű üde erdők alkotta zónája található.
Az Északi-középhegység a Kárpátok része. Közép-Európa e hatalmas, földrajzi és kulturális arculatát meghatározó hegylánca ma is az összefüggő vadonok birodalma; szöges ellentéte a vele szomszédos kultúrtájaknak. Bár az igazi, rengeteg erdőkkel borított zord kárpáti hegyvonulatok a mai országhatárokon kívül esnek, azok hangulata némileg átszűrődik a Börzsönybe, a Bükkbe, a Zempléni-hegységbe, vagy akár az olyan kisebb tájaira is, mint amilyen a Karancs.
Az Alföld a legnagyobb kiterjedésű, erdőkkel ugyanakkor a legmostohábban ellátott nagytájunk. Az egyetlen országrész, ahol a zárt erdőtakaró klimatikus okokból sok helyen hiányozhatott a régmúltban is. Ma a végtelen szántóföldek és faültetvények birodalma, ahol valódi erdőkkel többnyire csak apró szigetek formájában találkozhat az utazó.
A változások, amelyeket a világban szeretnénk látni, csak mindannyiunk erőfeszítései révén valósulhatnak meg – együtt lehetséges.
